Az emberi kapcsolatok terepe

 Van ennek a rendezvénynek néhány nagy hozadéka. Például az, hogy a résztvevők sorát nézve egy másik szlovákiai magyar térkép rajzolódik ki az ember szeme előtt, olyan településnevekkel, amelyek amúgy ritkán szerepelnek a híradásokban. S nem csak ami a kultúrát illeti. De hogy tovább szőjük honismereti élményeink szövetét: tavaly Jimmy szepsi emlékbárja, valamint a buzitai gólyafészkek hatottak ránk a felismerés erejével. Idén egyebek között a szepsi városi múzeum kovácsműhelyének fújtatójával kerültünk közelebbi ismeretségbe.

Szóval jöttünk, láttunk, jól éreztük magunkat. Azért is, mert ez a fesztivál, negyedik évfolyamához érkezve, még mindig az odafigyelés, az emberi kapcsolatok terepe. Vannak már sztárkezdeményei és mumusai, de még mindig mindenki egyformán fontosnak, érdekesnek érezheti magát. Hála egyebek közt a Pódium Színházi Társaság, a Csemadok Kassa-vidéki TV alapos szervezőmunkájának. Azt azért le kell szögeznünk, hogy a Falusi Színjátszó Csoportok Országos Fesztiváljára elsősorban nem jó színházat látni jár az ember. Az előadások itt jobbára a próbálkozásokról, elszánásokról, igyekezetről szólnak. Egy kicsit minden esetben a színjátszás újra- és újrafelfedezéséről, kezdőktől a haladókig. Megfordulnak itt olyan csapatok, akik jószerével még csak az első nagy nekifohászkodáson vannak túl, s olyanok is, akik már értékelhető produkciókat tudnak felmutatni. Röviden: amit Szepsiben és Buzitán évről évre november közepe táján immár menetrend szerint láthatunk, az kevésbé a „művészetről”, többé a közösségről, annak formálásáról és megtartásáról vall. Nincs ebben semmi kivetnivaló, egyszerűen tény.

S hogy mit láttunk a színpadon az idén? Voltak vicces népieschek, például az ájiak, akik két, hasonló jellegű produkciót is bemutattak: az Árvalányhaj Vegyes Kórus az Andrásolás című népi játékot, melyet a csoport állított össze a helyi hagyományok alapján, a Pletykáló Vénaszszonyok pedig egy kis tereferére álltak össze. Népviselet és dialektus, egy kis dalolás, egy kis tánc, némi háztáji tevékenység, eszem-iszom (különösen ez utóbbi), s jó sok szövegelés, anekdotázás, viccmesélés – amelynek legérdekesebb vonása, ahogy a hagyományos folklór a városi zamatú vagy tömegkommunikáció által közvetített „új folklórral” keveredik. A vezekényi Görbe Tükör Színjátszó Kör saját szerzeményű produkcióval, a Beképzelt riport egy fesztiválról című, a rendezvény előző évfolyamai által ihletett opusszal nevezett be, amelynek azonban csak egy részletét láthattuk. Konkrétan egy fergeteges, gatyás, konya bajszos folkparódiát. Lehet, hogy jót tett a kényszerű karcsúsítás: tavalyi műsorukkal szemben az idei sokkal összefogottabbnak tűnt, hála az alaposabban megrostált ötleteknek, a pontosan adagolt poénoknak. A népi szekciót két egyfelvonásos tette teljessé: Gárdonyi Géza Falusi verebek című vígjátéka a szesztai Kisveréb Színpad előadásában, valamint Illyés Gyula Tűvétevőkje a szőgyéni ifjúsági színjátszó csoporttól. Mindkét együttes az indulás szakaszában van, az előbbiek bájosan naiv, az utóbbiak tudatosabb módon, s talán az volna a legszerencsésebb, ha a megkezdett két különböző úton haladnának tovább.

Az újonnan alakult, nagykürtösi Palóc Varietas urbánusabb humorral tett próbát. Gyógyító humorcseppek című kabaréjukban egy dekoratív, jó hangú szőkeség, egy korrekt zenei kíséretet biztosító hölgy, valamint egy rutinosan szövegelő úriember igyekszik lekötni a közönség figyelmét. Leszámítva, hogy a dalok nincsenek igazán kitalálva, talán megfontolást érdemelne az is, hogy nem okvetlenül muszáj a közéletet érintő legolcsóbb igazságokra és anyósviccekre építeni egy kabarét, még akkor sem, ha „budapesti művészek” is vígan megélnek hasonló műfajokból. Egy képzeletbeli egész estés összeállításban a Palóc Varietas műsorát talán a Csemadok ebedi alapszervezetének színjátszói által bemutatott Rejtő-egyfelvonásossal, a Herkules bonbonnal lehetne konstruktívan kiegészíteni, amely ezúttal is a csapat központi figurájára, Góra Róbertre épül.

Még a fesztivál előtt, a programot böngészgetve, két meglepő darabválasztás szúrt szemet: az örösi Tavirózsa Színjátszó Csoport Dávid Teréz Dódiját vette elő, a Bodrogközi Színjátszó Csoport Királyhelmecről pedig Eörsi István A műtét című szösszenetét hozta el. A Dódira gondolva egyetlen nagy kérdőjel merült fel (miért?, miről?, minek?), A műtétet pedig azért furcsállottam, mert pár éve a Jókai Napokon egyszer már megmérettetett és könnyűnek találtatott mint darab (a királyhelmeciek is szerepeltek azon a fesztiválon, elméletileg ismerhették a történetet). A bevezetőmben emlegetett tisztelet nevében azt javasolnám mindkét csapatnak, ne tiszteljék ennyire a neveket! Egy idejétmúlt vagy nem létező dráma formájában áthághatatlan akadályt gördítenek önmaguk elé.

Akadt persze példa a telibe találó darabválasztásra és a remek szereposztásra is: a görgői Csillagvirág Színjátszó Kör Gábor Andor Dollárpapa című vígjátékával mutatkozott be, amelyet elsősorban egy sor remek, plasztikus, következetesen végigvitt alakítás tett emlékezetessé. A fesztiválon nívódíjat nyert előadást a szereplőknek járó díjak sem kerülték el: Németh Klára és Sallai Gábor a legjobb alakításoknak járó elismerésben részesültek.

Jutott az alakítások díjaiból a nánaiaknak is, akik képesek voltak megismételni tavalyi sikerüket. Labiche Első vizitje után idén Moliere frenetikus Képzelt betegével bizonyítottak, így begyűjtötték a fődíjat, Juhász Mária a legjobb rendezés, Khéli Bálint a legjobb férfi epizódszereplő, Matuska Tamás pedig a legígéretesebb fiatal szereplő díját. A nagyon tehetséges srácok mellett a csapat sikeréhez nagyban hozzájárul a rendező munkája, aki egyszerűen szólva ismer jó néhány alapfogást és trükköt, amellyel látványos, érdekes, pergő (vagy néha álló-) képeket varázsolhat a színpadra.

Azt hiszem, elméletileg senki előtt sincs elzárva ez a lehetőség. Persze sokan már idősebbek annál, semhogy a nánai csapat példája nyomán sokat emlegetett színjátszó táborokban töltsék a nyarat. Éppen nekik ez a fesztivál segíthetne néhány aprósággal, például konkrétabb fogódzók nyújtásával. A zsűri 10-15 perces értékelésein jószerével csak arra jut idő, hogy felsoroltasson, aminek okvetlenül el kell hangzania: ez jó, ez rossz, ezt lehetne máshogy, ez tévedés, ez féleredmény... Mivel a szervezők a délutáni-esti órákba zsúfolták az előadásokat, a délelőttök és a kora délutánok üresjáratokkal teltek. Bizonyára lett volna érdeklődő, ha ezt az időszakot mondjuk játékos workshopok töltik ki (az ötlet egyébként már a Jókai Napok kapcsán is többször szóba került). A témák önmagukat kínálják, hiszen számos „vándormotívum” vissza-visszatért a zsűri értékeléseiben.

Apropó! Talán a workshop helyett elég lett volna, ha egy komolyabb, elemző beszélgetés tárgya a rendezvényt nyitó vendégelőadás, a legutóbbi Jókai Napok fődíjasa, a dunaszerdahelyi Fókusz produkciója, a Bernarda Alba háza. Szövegről, jelenetépítésről, színpadképről, nyelvről és jelről szólva keresve sem találhattunk volna egyszerűségével és pontosságával is példamutatóbb előadást.

Új Szó, 2002. november 23. szombat