Kezdjük mindjárt azzal, hogy a seregszemlének immár hagyományosan két helyszíne van: a Kassa-vidéki járás területén fekvő, tízezer lakosú Szepsi városa, valamint az ezer lelket számláló Buzita, amely hatalmas művelődési házzal büszkélkedhet, és mára rászolgált a „fesztiválfalu” elnevezésre. A járási székhelyeket megszégyenítő színpadra kerültek a nagyobb szabású produkciók, mint azt már megszokhattuk az évek alatt.

Az amatőr színjátszó csoportok láthatóan évről évre grandiózusabb díszletekkel érkeznek, ebben is versenyeznek egymással, még akkor is, ha a szervezők váltig hangsúlyozzák: nem versengésről, hanem seregszemléről van szó. Ördög tudja, honnan, miből teremtik elő az impozáns kulisszákat, idén mindenesetre többen panaszkodtak, hogy nem fértek el a szepsi művelődési ház deszkáin.

A zsűri erre azt tudta mondani, hogy nem elsősorban a díszlettől jó vagy rossz egy-egy produkció. A szervezők pedig igyekeztek mindenkinek kedvében járni és a lehetőségekhez mérten kielégíteni az igényeket. Idén tizenhárom csoport nevezett be a seregszemlére (maradjunk ennél a szónál), és a bőség zavara mellett a műfaji változatosság is figyelemre méltónak bizonyult.

A résztvevők többsége egymásra legalább olyan kíváncsi volt, mint a zsűri véleményére. A háromnapos rendezvény végén nem maradt el a megszokott díjeső, senki sem távozott üres kézzel, hiszen kultúraszegény világunkban az igyezetet is honorálni kell. A hosszú és tartalmas, gyakran éjszakába nyúló értékeléseknek ezúttal nem volt monológjellegük, mivel a csoportvezetők gyakran készek voltak vitába szállni a zsűrivel (Szvorák Zsuzsa amatőr rendező, Havasi Péter újságíró és Lakatos Krisztina kritikus), igyekezvén megvédeni saját igazukat. Sikeresen debütált a rendezők klubja Kiss Péntek József vezetésével, aki úgy elemezte az egyes produkciókat, hogy egyben kapaszkodókat is adott az alkotóknak, illetve felkészítette őket a zsűri várható reakcióira. Ezek a „korreferátumok” azért is hasznosak, mert a falusi csoportok egyáltalán nincsenek hozzászokva az ilyen fokú, mindenre kiterjedő szakmai figyelemhez.

Összesen 250 főt vártak a fesztiválra, többségük meg is érkezett, köztük olyan csoportvezetők is, akik idén nézőként voltak jelen. Vendégként nem kisebb „sztárok” tisztelték meg a találkozót, mint a Szabó Csilla vezette örsújfalusi És? Színpad, a Jókai-napok nagydíjas csoportja, a füleki Apropó Kisszínpad, a Jókai-napok nívódíjasai, valamint a selmecbányai művészeti alapiskola Yemelo csoportja, akik happy endet írtak ismert népballadákhoz, hatalmas sikert aratva az idei Hviezdoslavov Kubín versenyen. Az ő jóvoltukból először hangzott fel szlovák szó a fesztiválon.

A sok öröm mellé azért némi üröm is becsúszott. Nem hallgathatjuk el, hogy néhány csoport igencsak elhibázta a darabválasztást. Rétestésztaként nyúló, unalmas vagy kaotikus műveket szemeltek ki, és hát ami rosszul van megírva, azon remek színészi játékkal sem lehet segíteni.

Beigazolódni látszanak továbbá a kereskedelmi tévécsatornák ízlésromboló tevékenységével kapcsolatos félelmek. Dédelgetett értékeink sokak szerint megállíthatatlanul hígulnak, ízlésküszöbünk szinte észrevétlenül süllyed. Sajnos, idén Szepsibe is eljutott a gatyaletolós, primitív humor, amelybe a közönségesség mellett némi rasszizmus és obszcenitás is szorult, és amelynek művelői az értékeléskor nem átallottak Hofi Gézával példálódzni. A konferansziészerep szintén csak azoknak illik, akiknek tudásuk, intelligenciájuk és mélyebb mondanivalójuk is van, az ismert dalokra írt bugyuta csasztuskákról pedig ne is beszéljünk. Szintén a felszisszenési tűréshatárhoz közelít az olyan esztrádműsor, melyben serdülő lányokat használnak élő kulisszaként, mialatt Lagzi Lajcsi műsorának legnagyobb slágerei hangzanak fel. Félreértés ne essék: nem árazom le a szórakoztatást, hiszen ez az egyik legnehezebb műfaj. Csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy egy színházi fesztiválon az ilyesminek nem biztos, hogy helye van.

Örömteli tény viszont, hogy a pergő vígjátékok és a fajsúlyosabb darabok mellett mára megerősödött a népi vonal is, olyannyira, hogy a hagyományőrző műfaj idén már külön kategóriát képezett, a zsűriben pedig helyet kapott Bodonyi András néprajzkutató is.

Komáromtól Királyhelmecig az ország tizenkét járása képviseltette magát, és a szervezők az ingyenes elszállásoláson kívül az útiköltség nagy részét is térítették, ami hazai viszonylatban kisebb csodának tekinthető. Ezért a támogatók is megérdemelnek egy mondatot. A legtöbb segítség a kulturális minisztérium kisebbségi főosztályától érkezett, de sokat köszönhet a fesztivál a magyar Nemzeti Kulturális Alapprogramnak és az Illyés Közalapítványnak is.
A résztvevők között sok a visszatérő vendég, a régóta működő csoportok talán éppen ennek a fesztiválnak, illetve a szakavatott zsűri véleményének köszönhetik, hogy évről évre nívósabb produkciókkal állnak színpadra.

És mivel ma már minden valamirevaló fesztiválnak saját napilapja van, a szepsi és buzitai rendezvény sem lett volna az igazi a Lakoma nélkül, amelyet két tapasztalt fesztiválzsurnaliszta, Bárány János és Mede Zsófia szerkesztett, Bodnár Ottó pedig mindenütt ott volt fényképezőgépével, ahol történt valami érdekes.
Az Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztivál sokak szerint nagy jövő előtt áll, és mellesleg a múltja sem elhanyagolható. Csak remélni tudjuk, hogy az idei résztvevők jövőre még türelmetlenebbül várják a novembert, az újonnan alakult csoportok pedig összeszedik a bátorságot egy országos megméretésre.

Juhász Katalin

[5.12.2003] Vasárnap