Vajon jövőre lesz-e annyi csoport, amennyit a szervezők a kerek évfordulón látni szeretnének? Tagadhatatlan: idén kevesen jutottak be az előválogatásról a fesztiválra. Ezzel elérkeztünk az első problémához. Nem tisztázott, és egyre tisztázatlanabb, hogy ki vegyen részt ezen a fesztiválon, és milyen típusú, műfajú előadással. Eredetileg a komáromi seregszemléről lemaradt, „falusi” színjátszók számára találtak ki egy külön fórumot, ahol felcsillanthatják képességeiket. Mára azonban nem találunk már népszínműveket a fesztivál programjában, egyre kevesebb a stilizált hagyományőrző népi játék is, elözönlötték a szemlét a könnyű műfajú, irodalmilag értéktelen esztrádok, kabarék, melyek színészi megmérettetésre sem a legalkalmasabbak. Az elmúlt néhány évben tendenciává vált az is, hogy egyes csoportok amolyan Komáromot megelőző előfordulóként kezelik a szepsi fesztivált, ahol lemérhetik a közönségre és a zsűrire gyakorolt hatást. Ezek az „elmozdulások” teszik eklektikussá a rendezvényt. Ez még nem lenne baj, sőt nem lenne baj a műfaji sokszínűség sem. Sokkal nagyobb baj az, hogy a darabválasztásban és a megvalósításban egyaránt teret hódít az igénytelenség.

Téved, aki úgy gondolja, néhány perces kabaréjelenetet előadni könnyű dolog. Ezek a nézők számára is megunásig ismert jelenetecskék olcsó poénokra épülnek, előre kiszámítható csattanóval, ezért nem tudnak a közönségre a meglepetés erejével hatni. Itt briliáns színészi játékra van szükség, hogy a nagyérdemű figyelmét ébren tartsák. Nem véletlen, hogy régen csak a legjobb magyar színészek mertek ilyen műfajba belevágni. Mára persze olcsó kabaré folyik a csapból is, és az igénytelen szórakoztatás silány termékei állandó jelleggel szerepelnek a tévécsatornákon a bugyuta valóság- és kibeszélőshow-k között. Azt hihetnénk, éppen ezért a közönség örömmel veszi ezeket egy amatőr színházi fesztiválon is. Hogy a nézőknek mégis másra lenne igényük, azt Szepsiben a kevés visszajelzés bizonyította leginkább, kevés volt a taps, a nevetés, a társulatok zöme nem tudta megfogni a közönséget. Nyilván a kabarék, esztrádok, bohózatok nagy sikert arattak az otthoni közegben, az ismerősökből, családtagokból álló nézősereg előtt, ám egy fesztiválra ennél több kellene, valami olyan, amit a néző nem tud előre kiszámítani, ami meglepetésként éri. Hogy ennek a műfajnak is van létjogosultsága, van benne fejlődési lehetőség, bizonyítja a vezekényi Görbetükör produkciója, melyben saját mindennapi életükből ellesett poénos helyzetek is voltak, bár megformálásuk még hagyott kívánnivalót maga után. A migléci esztrádműsorban a jó hangú énekeseket lehet a produkcióból kiemelni, a nagyfödémesiek pedig a táncos lábú lányokkal és azok remek kosztümeivel arattak tetszést. Ám a jelenetek eljátszásában mindhárom csoport gyengébben teljesített.

Nem voltak kiemelkedő színpadi alakítások a zenés darabokban és komédiákban, bohózatokban sem. A görgőiek Rejtő-darabját és a jókaiak Hyppolitját egyaránt sablonosság és kevés színpadi játék jellemezte, a szerepmegformálások sem voltak hitelesek. Valamivel jobb volt a nánaiak Pygmalionja, ám saját stílusukhoz képest ők is alulteljesítettek. A tőlük megszokott geges-burleszkes feldolgozás helyett a játékon végig érződött a kettősség: hűnek maradni a darabhoz, főként annak musical-változatához, ugyanakkor hűnek maradni a nánai játékstílushoz. Ezért aztán néha felvillant egy-egy jellegzetes geghelyzet, ám a szereplők igyekeztek visszatalálni ahhoz az elváráshoz, amit az Audrey Hepburn főszereplésével készített film megkíván. Valószínűleg mindenki jobban járt volna, ha a darab parodisztikus változatát viszi színre a színészi tehetségektől hemzsegő társulat. Kellemes meglepetés volt a könnyedebb műfajú előadások között a vágkirályfai Féktelen Komédiások Kukás guruja, melyben voltak jól megformált karakterek, és a darabválasztás is megfelelt a társulatnak, mely megtette az első lépést az esztrádtól a színdarabok világa felé.

Komoly darabnak és komoly teljesítménynek számít a fesztiválnyertes kassai KGSzT mesejátéka, melynek zárójelenete élesen eltért a megszokott mesei végektől. Átgondolt, rendezőileg egységes, részletesen kidolgozott előadást láthattak a nézők, akik azonnal „vették a lapot”, és végignevették, végigtapsolták az egyedülálló produkciót, mely nyitóelőadásként alaposan megemelte a mércét a többiek számára.

A dramatizált népi játék kategóriájában (ha ugyan lettek volna kategóriák), csupán a szomotoriak és csécsiek mutattak be egy-egy jellegzetesen falusias hangulatú összejövetelt, tollfosztást illetve káposztataposást. Mindkét játékban szerepelt hagyományőrzési szándék, leginkább a szép népdalok formájában, és a csoportok játékában is határozott fejlődés tapasztalható.

A tizenegy versenyelőadás között egy dráma szerepelt, a füleki Zsákszínház megjelenítésében. A produkció komoly vitát váltott ki, nem a látott teljesítmény miatt, hanem egy másik előadással való hasonlatossága miatt. Kérdések merültek fel a rendező személyét, a társrendezőséget illetően, és újra előtérbe került az a probléma is, meddig amatőr színház az amatőr színház. Évek óta viták, eszmecserék tárgya, szerepelhet-e hivatásos színész egy amatőr társulatban, átvehetők-e rendezői megoldások, díszletek egy másik, hivatásos színházban játszott produkcióból az eredeti rendező nevének megjelölése nélkül. Érdekes szakmai kérdés az is, meddig tekinthető dramaturgiai beavatkozásnak a drámai cselekmény átírása, és mennyire Barč-Ivan műve még az a darab, melyben az eredeti testvérgyilkosság helyett az anya hal meg. A füleki Zsákszínház idén is alaposan felkavarta a kedélyeket, ám a fesztiválról végül nívódíjjal távozott. Hozzájuk kapcsolódik egy kellemetlen élmény is, mely rontott a fesztivál hangulatán: az előadás legdrámaibb perceiben, mikor csendre lett volna szükség, egy néző többször is hangos bekiabálással zavarta meg a színészeket és nézőket egyaránt, és nem akadt senki, aki a helyzetet kezelte volna. Persze egy ilyen alkalmatlanul viselkedő néző kivezetése szintén nagyon zavarta volna a produkciót, ám a darab háromnegyedét már zavartalanul élvezhette volna a közönség.

A zsűri munkája idén is nehéz volt. A Tóth Zsuzsanna, Vladimír Sadílek és Havasi Péter alkotta zsűrinek, valamint a Csémy Éva, Sebők Valéria és Kozsár Zsuzsanna alkotta társadalmi zsűrinek nemcsak a megfelelő díjazottak kiválasztása okozott alkalmanként gondot, hanem az is, hogy az esztrádot, komédiát, drámát, népi játékot, kabarét, mesét „egy kalap alá kellett vennie”. Talán komolyan el kellene gondolkodni azon, hogy kategóriák szülessenek a fesztiválon.

Kozsár Zsuzsanna

Új Szó, 2007. november 19. hétfő