Boda Ferenc, a rendezvény főszervezője kihirdette a Mics Károly-életműdíj idei jutalmazottja nevét. Ez az idén Jarábik Gabriella lett, aki évtizedek óta ott van a felvidéki magyar amatőr színházi mozgalom élvonalában. Kiss Péntek József méltatását Kamenár Éva tolmácsolta. Az első előadást a kassai Márai Sándor Gimnázium diákjai, a KGSZT színpad tartotta meg, zsúfolt nézőtér előtt, hatalmas sikerrel. Bodon Andrea rendező, tanárnő Zalán Tibor Angyalok a háztetőn c darabját dolgozta át egy kedves és figyelmeztető zenés darabbá. Fellépett méga csécsi, szomotori és migléci hagyományőrző csoport is, a játékos, dramatizált népi műfaj éltetői. A tavaly óta megújult Szepsi Művelődési Központ ősi pincéjében, vagyis a bormúzeumban dísztök-kiállítás nyílt, amit Bányicki Mária mutatott be. Az Infoklubban Gecse Attila, rimaszombati fotós képei révén válogatást láthattunk a fesztivál történetéből.  A kiállítást Juhász Dósa János ajánlotta a nézők figyelmébe.

Pénteken az iglói szlovák vendégcsoport mutatkozott be a diákság előtt, majd a Nagyfödémesről (kabaré), Vágkirályfáról (komédia), Tornagörgőről (Rejtő-bohózat), Vezekényből (esztrád) és Nánáról érkezett csoportok, illetve a füleki Zsákszínház lépett színre. Szombaton, már Buzitán a jókai csoport előadása (Hyppolit, a lakáj) mellett a külföldi vendégegyüttesek léptek közönség elé: a budapesti Wataridori, a sajókazai, valamint egy lengyel csoport is. Az eredményhirdetés előtt Hornyák Marek Gál Sándor megzenésített verseivel köszöntötte a hetvenéves költőt, a község lakosát.

Szerencsére a zsűrinek nem volt könnyű dolga a sok nagyszerű előadást látva, de arról már megoszlanak a vélemények, hogy melyik esetben döntött jól, ill. rosszul. Mert jól döntött, hogy minden díjat olyanoknak ítélt, akik azt kiérdemelték, csak talán ugyanilyen megérdemelten kaphatta volna akár egy másik csoport is. Az élmezőny erős volt. A fődíjat a kassai Márai Sándor Gimnázium és Alapiskola

KGSZT csoportja vitte haza, s ők kapták a re ndezői díjat is, sőt egy epizódszereplői díjat is (Tóth Károly) „besöpörtek”. Kellemes, derűs játék, folyamatos előadás, kedvező fogadtatás jellemezte fellépésüket. Az egyik nívódíj Nánára vándorolt, ahol évek óta fantasztikus darabok, jó előadások készülnek Juhász Mária műhelyében. A korábbi évek során is mindig a dobogón álltak. Sokak szerint az ő fellépésük volt a legkiválóbb. B. Shaw Pygmalion c. darabját adták elő. A kiváló színészi teljesítmények, jó dramaturgiai megoldások és a gördülékeny előadás két órán át a székhez szögezte

a közönséget, mely éjfélig kitartott a helyén. Talán a fáradtság (hiszen egész nap könnyednek tűnő, de néha unalmassá váló kabarékat kellett nézniük) nyomta rá bélyegét a zsűri értékmércéjére, hogy nem adtak ki két fődíjat. Nívódíjas lett a füleki Zsákszínház is, mely egy nehezebb drámai előadásra vállalkozott, bár a mű ebben a formában nehezen hozhat mélyebb katarzist. (Németh László Bodnárnéja ezt a témát sokkal jobban és eredetibb módon közelíti meg). Főleg az amatőr színjátszók számára volt tanulságos és a közönség is gazdagabb élményekkel távozhatott a vendégegyüttesek jóvoltából.

Mihályi Molnár Lászó

Gecse Attila pillanatfelvételei elé

A szó elszáll, az írás megsárgul és valahol a fiók mélyére kerül, de a fotó: az igen. Az azonnal előhívja bennünk az elszállt évek történéseit, arcokat keresünk, s hozzá pillanatokat. Ahá, ez is ismerős valahonnan, csak nem ő az? A film pereg, megelevenednek oszlásnak indult emlékkockák, s csak ámulunk, hogy velünk ez is megtörtént. Ez a történet nyolc évvel ezelőtt kezdődött egy hideg, esőverte júniusi délutánon, amikor egy széthullásra ítélt 120-as Skodában összetalálkozott a mezei zsurnaliszta

egy fotólaborból akkortájt menesztett, szakmáját tekintve villanyszerelő műkedvelő fotóssal.  Megfogadtam, ha épségben kiszállok a kocsiból, akkor az ott készült cikkemhez felhasználom az úriember fotóit. Nos, ahogy láthatják, szerencsésen hazaértem, az eső is elállt, a fotó is megjelent, s elindult egy hosszú távú együttműködés (ha nyolc évet hosszútávnak lehet nevezni). Azóta számtalan rendezvényen dolgoztunk már együtt, Attila a Csemadok rimaszombati területi választmányának hivatalos fotósa lett (no és ezé a fesztiválé), s megszámlálhatatlan képkocka kiáltja a világba, hogy élünk, vagyunk. Persze Attila nem csak rendezvényeket fotóz, hanem a gömöri tájat is, a Rimaszombat környéki festői szépségű erdők, a kurinci tó mind-mind életre keltek már általa. Szoktam is mondani, hogy amíg egy-egy tájkép elkészítéséhez sokszor végtelen türelem kell, addig egy-egy színházi pillanatéhoz gyorsaság. Pár évvel ezelőtt egy felvidéki kisfaluban, közel húsz fokos hidegben készítettünk egy anyagot, s az egyik beállított fotón két tanítónő tart egy méretes iskolai táblát. Szegények nagykabátban, kesztyűben, mégis egyikük közel tízperc után (mert már ennyi ideig tartott a beállítás) megszólalt: Attila, ha Istent ismersz, kattintsd már el azt a rohadt gépet. Nem emlékszem rá, hogy elkészült-e az a felvétel. De azért jelentem, megvagyunk. Amikor erre a kiállításra készültünk, több ezer képből kellett válogatnunk, pedig még nem is volt meg minden fotó, mert egy-két filmet nemes egyszerűséggel elloptak Attila házi gyűjteményéből. Lám, mennyire kelendő ez a fesztivál! S ahogy mentünk vissza az időben, úgy lett egyre nehézkesebb a visszaemlékezés. Lám, még a tavalyi történésekre emlékszik az ember, még a tavalyelőttire is, de hol van már a három évvel ezelőtti hó? Bizony, sokszor percekig elmerengtem egy-egy kép előtt, s ebben a teremben jó pár olyan pillanatfelvétel van, amely előtt még mindig tanácstalanul állok, mert nem tudom, hogy kik, s miért vannak rajta. Pedig olyan ismerősnek tűnik minden. Közel 150 képet válogattunk össze, s már most elnézést kérünk mindenkitől, akik véletlenül lemaradtak. Ha megnézték a kiállítást, ne feledjék, hogy az idén is zajlik az élet a világot jelentő szepsi deszkákon, s rögtön kezdődik az első előadás. Ha véletlenül mégis lemaradnának róla, jövőre ugyanitt megnézhetik magukat.

Juhász Dósa János

Gömörország 2007. tél