„A bót az nem vasút!”
A Fesztivál alaphangját a Csécsi Hagyományőrző Csoport asszonyai adták meg a „Ha elindul a vonat” című előadásukkal. A naiv színjátszás legnemesebb gyöngyszemei peregtek elő, ahogy a csécsi vasútállomás pénztárfülkéje előtt sorra megjelentek a kassai vásárra tartó asszonyok, hogy jegyet váltsanak a talán soha be nem futó vonatra. „De hát jönni fog, hisz a jegyet már megvettük!”, vonják le ezt a nagyon is K-európai konklúziót. S ahogy telik az idő, egyre inkább azt kívánom, ó bárcsak soha ne érkezne be ez a vonat, annyira magával ragadó ez az egész. Miért? Mert önmagukat adják, természetes módon, öniróniával, vastag rabelais-i humorral, de mindenek előtt, szabadon és bátran. És ez az egyik legnehezebb dolog a színpadon, főként amatőröknél: úgy adni önmagunkat, úgy teremteni kapcsolatot egymással és a nézőkkel, hogy bebocsátást nyerhessünk egy olyan világba, amit mások teremtettek meg. A csécsi asszonyok nem vicceseknek akarnak látszani, nem szórakoztatni akarnak, de még csak nem is valamiféle ön-rezervátumot akarnak nekünk megmutatni, hanem egész egyszerűen léteznek a maguk természetes közegében, s ez fakasztja fel a humor tiszta forrását. Nem rajtuk nevetünk, hanem értük, azért, hogy mindig ilyennek láthassuk őket. Életbölcsességük emeli-sűríti színházzá, teszi plasztikussá ezt az előadást. A poénok, persze, szép számban sorjáznak (lehet-e hitelbe vasútjegyet venni?, a tanga bugyi talán jó volna parittyának, ki fér bele a rózsaszín bundabugyiba?, mért akar valaki kétféle méretű cipőt venni magának?). A darab dramaturgiai felépítése is tökéletes: az egyesével jegyet váltó asszonyok és a pénztáros jelenetei után, anekdoták és sztorizás a padon, majd az utoljára befutó fiatal lány megszólítása, s végül a begördülő fekete gőzmozdony – egy szürke pokrócra rávarrt patchwork lokomotív – mögé felsorakozva elindul velük a vonat Kassára. Előadásuk ritmusa is jól eltalált, kicsit komótos, hagy időt a szemlélődésre.
A csécsi asszonyokat nézve gyakran gondoltam azokra a fejkendős nénikre, akiket egy-egy falun áthajtva, gyakran láttam a házuk előtti padon üldögélni s beszélgetni. Mindig szerettem volna melléjük telepedni és kihallgatni, miről beszélgetnek. Nos, most végre, ezen a csécsi padon odaülhettem melléjük. Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánjának naplójába is bekerülhetett volna mindaz, ami itt elhangzott, és ami itt megtörtént.


Téblábolás egy ellopott postaláda körül
Az egyházgelleiek Rózsa(Szín)Ház Társulatának Postaládája gogoli társadalmi szatírát ígért, leleplezést, hogy az előadás majd a „szatirikus ostobaság szférájába” emeli a játékot, hogy meglátjuk majd a szereplők „takargatni valóját”. Nos, hogy a szatíráig miért nem tudta feltornászni magát ez az előadás, annak több oka is lehet, azon kívül, hogy kezdő csoportról van szó, meg hogy kevés idejük volt a betanulásra (ez, egyébként, érződött a szövegtudásukon is). Egyik zsűri társam súgó alkalmazását tanácsolta nekik. De ez sem segített volna. Tény, hogy amiről szólni akartak, a családi protekcionizmus, a korrupció, a mutyizás, az elvtelen érdek összefonódások, a hazugság háló, a kisvárosi dagonya úgy általában, arról beszélni kell, és lehet is. Csak nem így. Bakay József eme színpadi dolgozata legfeljebb nyersanyagként kínálja magát a színpadi kidolgozásra. A karakterek sablonosak, a köztük lévő viszonyok elnagyoltak, a szituációk, egyáltalán, a darab „közlekedési rendje” kidolgozatlan benne. Az aktualizálás is inkább csak a behelyettesítés módszerével él (a darab a háború előtt íródott). Érdemes lett volna bátrabban belenyúlniuk a szövegbe, és mélyebben elemezni-kidolgozni a helyzeteket. Akkor nem lenne az az érzésem, hogy szinte csak mondatok téblábolnak a színpadon, a szereplők pedig igyekeznek hibátlanul elmondani ezeket. A szándékokról, érzelmekről, indulatokról és a közállapotokról szinte csak információként tudunk meg valamit.  Olyan volt az egész, mint egy túl lazára szövött, itt-ott szakadozott háló, amin át épp a lényeg szökik ki. Ha a replikák nem egymásból és egymásra épülnek, ha nincs eldöntve, hogy ki, mikor és miért jön be, vagy távozik a színpadról, ha elmarad a játékstílus kereteinek felrajzolása, akkor oda a feszültség, és a színészek elbizonytalanodnak, a közönség pedig csak nem akar nevetni.  
Ennek ellenére, néhány színjátszónak mégiscsak sikerül a felszínre emelkedni, és felvillantani valamit tehetségéből. Emlékezetes pillanatai voltak a polgármesternét játszó Méry Máriának, a milliomos üzletasszonyt alakító Mészáros Máriának, és a helyi festőművészt megszemélyesítő, fiatal Iván Andrásnak.
Rendezőjük, Farkas Péter, ahogy ezt a rá következő, általa színpadra vitt Neil Simon előadás (Furcsa pár) is fényesen bizonyította, a legjobbat tudja kihozni egy sokak által gyanakvással kezelt bulvárdarabból is, igaz, egy jóval összeszokottabb, tapasztaltabb amatőr társulattal dolgozva.

Egy Furcsa pár Nagymegyerről
Pedig sok csapdát rejt ez a darab. Különösen egy amatőr társulat számára. Itt van mindjárt a szereposztásé: többnyire sztár-színészek jutalomjátékaként szokták kiosztani. Biztos szakmai rutinnal rendelkező, „nagy nevek” kapják Félix és Oscar szerepét, de köréjük is a legjobbakból válogatják ki a póker társaságot, meg a két hölgyet Gwendoline-t és Cecily-t. Aggodalommal tekintettem e vállalkozás elé: eddigi tapasztalataim alapján, nem sok jóra számítottam. Az efféle jól megcsinált sikerdarab, legyen az Broadway komédia, musical,  francia vígjáték, nagyoperett vagy valami Molnár Ferenctől, nem áll jól az amatőröknek. A kísértés nagy, az eredmény többnyire felemás, vagy az se. De a nagymegyeri Poloska Színház esetében aggodalmam feleslegesnek bizonyult. És ez nagyrészt a színészek (és a rendező!) hozzáállásának, stílusérzékének az érdeme. Ez a Furcsa pár ugyanis sikeresen küzdött le minden veszélyt, amit ez a darab rejteget: az érzelgősséget, a lelki pornográfiát, az erőltetett poénkodást, a férfi szerelem irányába való hangsúly eltolódást, az extrém helyzetek bohózati feltupírozását, stb.
A nagymegyeriek előadása egyszerűen a férfi barátságról szólt, ennek mélységeiről és magasságairól, arról, hogy milyen embert próbáló küzdelmek árán tudjuk csak egymást elfogadni olyannak, amilyen, hogy az igazán erős emberi kötelékek mennyire sérülékenyek, hogy mit jelent vigyázni egymásra, felelősséget viselni a másikért. Tudni nem elereszteni azt, aki le akar ugrani a tizedikről, és aki a végletekig próbára teszi türelmünket, akinek jelenléte egész egyszerűen idegesítő. Nos, Kovács Zoltán (Félix) és Katona András (Oscar) párosa, kettejük viadala a színpadon, drámai és katartikus, mert igaz. Pedig képlet-szerű is lehetne, hiszen forrása ismerős: a Rámenős (agresszív) és a Félénk (szerencsétlenkedő) bohóc párosa (Stan és Pan, Hacsek és Sajó, vagy mostanában Kapa és Pepe). Igen, ez bennük rejlik, de ennél sokkal több is: ők megküzdenek egymásért, férfi módra, utolsó leheletükig – és végül meg is váltják egymást. Ehhez, persze, sok segítség érkezik a kitűnő színészi erőkkel asztal köré ülő póker társaságtól és a hölgyektől is. Az egymásra figyelés diadala is ez a játék, s ha néha ki is fogy a szusz az Oszkárt alakító Katona Andrásból, teljesítménye – a szó fizikai értelmében is – elképesztő. Gyakorlatilag maratoni távot fut le egy sprinter tempójában, míg partnere, Kovács Zoltán (Félix) ugyanezt teszi hátramenetben, lassítva. S ebben az aszimmetrikus dinamikájú helyzetben soha nem tévesztik szem elől egymást, még akkor sem, ha valamelyikük épp nincs a színpadon. A bent lévő révén pontosan tudjuk, hogy mi történik odakint a másikkal.

3 x 50 botütés keringőre
A vezekényi Görbetükör Színjátszó Csoport előadása cáfolta azt a tévhitet, hogy Lúdas Mátyás története csak a gyermek és diákszínjátszók örökzöldje volna. Most az ő Matyijuk botütéseit számlálhattuk, mégpedig a Kék Duna keringő és más, andalító dallamok taktusaira koreografálva. A szövegkönyvet maguk írták, ami mindenképpen nagy érdem, hiszen sűrűn megtűzdelték
saját életük furcsaságaiból merített helyzetekkel, poénokkal. És Lúdas Matyijuk is rátermett színjátszó, érezhetően a társulat motorja, tréfamestere és mindenese. Az előadásban kicsit, néha el is nyomja a többieket. Sodró lendületű játéka időnként félrebillenti azt a kényes egyensúlyt, ami ahhoz kell, hogy egy-egy jelenet lelki áramköre, feszültsége ne oltódjon ki. Mintha nem bízna eléggé abban, hogy partnerei szorosan a nyomában vannak. Ha jobban figyelne rájuk, talán ők is bátrabban komédiáznának, és kevesebb lenne a bizonytalan reakció, a párbeszédekben a lyuk. A csécsiek előadásának tükrében, ahol a humor a maga természetes módján, személyiséghez kötődően tudott megjelenni, náluk mintha kitüremkedne az adott játék-keretekből, és hol valamiféle show elemmé válik, hol pedig szemérmesen/szégyellősen elbújik előlünk. Pedig, ha jobban bíznának önmagukban, és elhinnék, hogy „jön az magától is”, akkor kevesebb lenne a kiabálás, a szöveg tévesztés, a döcögős párbeszéd, s mi is felszabadultabban kacagnánk. Jó ötletekben náluk sincs hiány. A zsinórón rángatott, talpas libák, a fát megjelenítő, pokrócba csavart három asszony, a kínai árusok portéka kínálása a vásáron, lóbalzsam és társai mind azt bizonyítják, hogy képesek magukra szabni Lúdas Matyi „prêt a porté”-ját.

Vendégségben Jánokon és Bódvavendégiben
A hagyományőrzőket két csoport képviselte az idei fesztivál verseny programjában (Jánok és Bódvavendégi). A jánokiak egy a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó szertartás játékot mutattak be, a bódvavendégiek pedig ugyanezt tették, de a borkóstolás apropóján (ez, ugyebár, az ő esetükben, bármikor celebrálható). A két produkció – bár nem kifejezetten színházi eseménynek tekinthető – meghatóan őszinte és hiteles közösségi megnyilvánulás volt. A jánokiak három szakaszra tagolt (a Szent Család imádata, kántálás, betlehemezés) karácsonyi játéka, úgy tűnt, szinte az egész falu lakosságát, annak minden generációját megmozgatta. (Mint megtudtam, a gyerekek között olyanok is voltak, akik már csak itt, meg a templomban hallják/beszélik a magyart, hisz nincs már magyar nyelvű általános iskola a faluban.) A gyönyörű viseletek, a szertartásokhoz kapcsolódó tárgyak, a szépen komponált csoport alakzatok, a tisztán éneklő asszony kórus közel hozta hozzánk e jeles napok bensőséges hangulatát. Egy pillanatig sem éreztem úgy magam, mintha egy elmerült kultúra szemlélője lennék, látogatóként egy rezervátumban. Azért kár, hogy az ünnepkör vaskosabb, humorosabb mozzanataiból nem mutattak meg többet.
A bódvavendégiek Borkóstolója meg olyan volt, mint valami különleges reality show, vagy inkább happening. A férfitársaság spontán megnyilvánulásainak sorát ritkán terelgette együvé valamiféle rendezői szándék. Ültek az asztal körül, kortyolgatták a bort, tréfálkoztak, nótáztak, néha egymásnak feszültek, kibékültek. És közben fogyott a bor – a valódi bor! A játék előre haladtával a tíz pasas egyre fesztelenebbül engedte át magát e nemes ital kiváltotta jó hangulatnak. A férfi szégyenlősség maradéka is eltűnt a színpadról, a kezdeti tétovaságot valami egészséges gátlástalanság, fesztelenség váltotta fel. Kritikának hangzik, pedig nem annak szánom: igen-igen sajnáltam, hogy csak szemlélője és nem résztvevője vagyok ennek a borozgatásnak. Azért egy biztos hallású „hang megadó” és egy külső szem is sokat tehetne azért, hogy ne csak a bor segítségére számíthassanak a bódvavendégi színjátszók. Ezt, egyébként, maguk is így gondolják – csak hát az utóbbi időben ritkán tudtak találkozni az eredeti változat rendezőjével, Bodonyi Andrással.
    
Mea culpa
Amikor megkérdeztem a komáromi GIMISZ diákszínpad tagjaitól - a rendező Kis Péntek József nem tudott eljönni velük -, miért fontos számukra ez az előadás (Lengyel Menyhért: Metamorfózis/Átváltozás), némi zavart csönd, tétova egymásra mutogatás után, azt a frappáns választ kaptam, hogy alapvetően az volt a céljuk, hogy „a nézők ne értsék, hogy zavarba hozzuk őket”. Nos, ez sikerült. De lássuk az eseményeket: egy diákcsapat (fehér blúz/ing, sötét szoknya/nadrág van rajtuk – úttörők vörös nyakkendő nélkül?) utazáshoz készülődik. Feltehetően társadalmi munkára (mondjuk, répaszedésre) indulnak autóbusszal. Tanáruk sorakozót parancsol, katonás rendbe állítja őket (Jobbra igazodj! Állak előre derékszögben!), majd elénekelteti velük a Mint a mókus fenn a fán…kezdetű úttörő nótát. Felszállnak a buszra, zötykölődnek. Karambol, mindenki kómába esik (feltehetően). Innentől az előadás repetitív lázálomban folytatódik, melynek során egy szárazság sújtotta, spanyol grófságba érkezünk, ahol mindenkinek nagyon melege van, vakítóan tűz a nap, valamennyien intenzíven unatkoznak, mert „az urak elmentek vadászni, és még nem jöttek vissza”. Valami nehezen azonosítható szerelmi szál is fonódik közöttük. Mindezt a társulat igen dekoratív ruhákban adja elő, affektált beszédmódban, három ismétlésben, minimális változtatással. Az utolsó, megismételt szöveg töredék már a bolondok házában hangzik el, a szereplők kényszerzubbonyban ülnek előttünk. Ebben a fázisban határozottan éreztem valamiféle öniróniát, ami jól esett. A jelenetek között elhangzik néhány passzus a Szentivánéji álom-ból (Puck altató varázsigéi), ami azért sokat segített ennek a meglehetősen titokzatos előadásnak a megfejtésében. Mikor mindezen túl vagyunk, a fiatalok visszateszik a kellékasztalra kosztümjeiket, újra felveszik a kóma állapotot, majd magukhoz térnek, ismét buszra ülnek, aztán leszállnak, felsorakoznak, eléneklik a Mintamókust. Meghajlás. Ja, és előtte még jön Puck a búcsú monológgal. (Ha mi árnyak nem tetszettünk…) Elnézést kérek e részletes esemény leírásért, de meg kellett tennem, bármennyire is meddő próbálkozás egy élő színházi eseményt szavakkal visszaadni. De legyen ez most egy „alternatív”, egy  „formabontó” kommentár, ahogy ők is minősítették saját előadásukat. Halkan jegyzem meg, mint aki harminc évet húzott le az un. alternatív színház világában: nekünk, alternatívoknak éppen elég bajunk volt/van saját magunkkal, a minket körülvevő előítéletekkel, hogy sokszor és sokan lilának, érthetetlennek tartanak bennünket, stb. Jóformán már nem is igen merjük használni ezt az elnevezést magunkra. Ebben a helyzetben, úgy érzem, nem igazán szerencsés ezen előítéletek jogosságának alátámasztása egy ilyen előadással. Persze, ha mégis pont az ellenkezője volt a komáromiak szándéka, akkor mea culpa! Csak én nem értettem meg valamit. De hát, végül is, ez volt a darab egyik célja, nem?

Kik ezek az emberek?
Hogy a véletlenek összejátszása, vagy a szervezők tudatos döntése hozta-e így, nem tudom, de az este további részében maradtunk Spanyolországban, „egy házban, a nagyszobában, Kristóf gazda házában”. Juhász Mária csapata, a nánaiak fődíjas előadása, Karinthy Frigyes: Kolombuc tojása kis színházi műremek. Paraszt komédiának adják, pontos, minden ízében kidolgozott alakításokkal, az abszurditásig feszített szituációkkal, ötletes, jól funkcionáló díszletben, mely időnként a színjátszókkal egyenrangú partnerként vesz részt az előadásban (pld. a duplán nyíló ajtó). Hogy az olvasót valamelyest képbe hozzam, röviden e karinthyáda cselekménye: Galileji Mózsi (Khéli Bálint játssza remekül) felforgató eszméitől hajtva, Kolombuc Kristóf gazda (alias Góra Róbert), családját és kikapós feleségét (Pataąi Simona) hátrahagyva, Amerika felfedezésére indul (elhiszi, hogy a föld gömbölyű). Világi és egyházi üldözői elől menedéket keresve, beesik a házba Galileji Mózsi, nyomában Esvány bíróval (Piski Erik) és segédjével (Pesti László). Mind a bírónéra hajtanak, természetesen. Ábrahám, a tétova zsidó (Albán Péter) is bekopogtat kislányával (a rendezőnő lánya, Jantosik Napsugár játssza kitűnően), meg újszülöttjével, Jákobbal (őt véletlenül ott is felejti majd), hogy visszakapjon valamit a háznak adott kölcsönökből. A szálakat, Trézsi, a szobalány cselédi flegmasággal és faarccal gubancolja össze (Matus Orsolya epizód díjas alakítása!). A már-már orgiába torkolló nyomulásnak Kristóf gazda betoppanása vet véget, aki hazatérő Odüsszeuszként, csap szét a feleségét ostromló kérők között. A beszélgetésen megtudtuk, hogy három szereplő is a napokban ugrott be az előadásba. S hogy ebből mit sem éreztünk, az nyilvánvalóan az előadás kitűnő statikájának, a jól szövött viszonyhálónak és a pontos összjátéknak köszönhető. A nánaiak játék kultúrája átlépett egy fontos szakmai küszöböt: nem kell már erőlködniük ahhoz, hogy nevetést fakasszanak, egyáltalán, hogy hassanak. Elég, ha rábízzák magukat személyiségük, a szerep, és a darab táptalajára.  Játékuk ettől lesz ellenállhatatlanul humoros.


Az utolsó fesztivál napon - ahogy ez már lenni szokott - a közeli Buzita vendégei voltunk. Itt Boda Feri bácsi várt bennünket, az Egressy Béni Színjátszó Fesztivál egyik alapítója, lelke és „örökös házigazdája”. Igaz, a gyakorlatban ez utóbbi szerepet idén már Zborai Imre vette át tőle, aki méltó utódnak bizonyult. De Feri bácsi lelki szemeit azért most is végig rajtunk tartotta, jelen volt, ha nem is nézett meg minden előadást.
Ezen a délutánon verseny program már nem lévén, a zsűri nyugodtan hátradőlhetett székén, hogy átadja magát a felhőtlen szórakozásnak. Mivel már nem került sor értékelő beszélgetésre, eme kis beszámoló legyen a bizonyítéka, annak, hogy azért figyeltem. Először láttam a füleki Apropó Kisszínpad Jó palócok produkcióját. Nem, nem Mikszáthot adták, hanem magukat, Mikszáthoz méltóan. Képzeljünk magunk elé vagy harminc tizenévest, akik a jó palóc hagyományokat ápolják, jobban mondva, tartják frissen, vonatkoztatják magukra, sok öniróniával és nagy-nagy szeretetettel népük iránt. Ez már önmagában is csoda! Hiszen nem hagyományőrzők – mint a már említett két csoport – hanem sokkal inkább hagyomány-borzolók, hagyománnyal szembesülők. Könnyedén váltanak színt és helyszínt, tíz gyerek mozdul erre, tíz meg amarra jó ritmusban, felemelkedik egy templomtorony, alatta groteszk feszület, és máris egy misén vagyunk. Az előadásban sok rajzfilmes elemet fedezhet fel a néző, díszleteik, paravánjaik valóságos karikatúra remeklések. A csoportos akciókból egyéni alakítások emelkednek/válnak ki, majd simulnak vissza. A fesztivál egyik legjobb előadása volt a fülekieké.
A délután másik két amatőr előadása, különböző okok miatt, de nem tudott felhőtlenül elvarázsolni. A hetényi Calix Színpad A kapu előtt című szocio-dokumentum játékát, melyhez rendezőnek, játékmesternek a kiváló színészt, Gál Tamást kérték fel, felemás érzésekkel néztem végig. A repülőtéri várakozás időkeretébe helyezett anekdota sor hullámzó minőségű, a színi megvalósítással egyetemben. A tér elrendezés sem szerencsés (egymásnak, és sokszor nekünk is háttal ülő szereplők). Azért vannak az előadásban nagyszerű, és jól megcsinált, ötletgazdag jelenetek: kriptás temetés túlméretes koporsóval, várakozás a kocsijával lerobbant papra, miközben az őt helyettesíteni igyekvő polgármester gyászbeszéde észrevétlenül  kortes beszédbe fordul. Csak ezekből a jelenetekből is összeállt volna egy tömörebb, jól szerkesztett előadás, ahol a szereplők valami Hetényhez közelebb eső helyszínen - mondjuk a vasút állomáson - használják ki anekdotázásra a kényszerű várakozás idejét.
A nagykállóiak artisztikus Vérnásza meg, sajnos, nem tudott megélni ezen a színpadon, ezzel a technikával. Az amúgy is kockázatos vállalás, mármint hogy táncszínházi nyelvre fogalmazzunk át egy költői drámát, nekik sem sikerült igazán. Az igényes kosztümök, a technikai tudással megalapozott, szép koreográfia sem tudta elfedni az „illesztési” nehézségeket. És nem csak arról van szó, hogy az elhangzó szövegek nagy részét nem is hallottuk, hogy a táncosokat inkább zavarta, mint sem segítette a játékban, ha meg kellett szólalniuk, hogy a kitűnő zenekar ki-be vonult (feleslegesen!), meg hogy időnként track-ről, időnként meg élőben szólt a darabot kísérő muzsika. Igazából a két kommentátorral sem tudtam mit kezdeni (az egyikük, ki tudja miért, teljesen civil ruhában valamiféle vészmadár lehetett, a másik, aki fekete kosztümben szotyizott végig a színpad elején, valamiféle kaján bölcsességgel reflektált az eseményekre. Azért – hála a kitűnő koreográfiának és táncosoknak – a dráma táncnyelvi erejének érvényesülését nem nyomták el sem a szavak, sem az egyéb vizuális trükkök.
Sajnos a záróaktuson e sorok írója már tudott ott lenni (Kassára volt hivatalos, a Czajlik József és a Kassai Thália Színház által először rendezett Színházak Éjszakájára).
Számos, megérdemelt díj került kiosztása. Ezeket alább fel is sorolom.

FŐDÍJ: Nánai Színjátszócsoport – Kolobuc tojása
A legjobb rendezés díja – Juhász Mária (Nána) - Kolobuc tojása
A legjobb női alakítás díja – Laczkó Mária (Csécs)
A legjobb férfi alakítás díja – Góra Róbert (Nána) – Kolombuc Tojása
A legjobb női epizódszereplő díja - Matus Orsolya (Nána) – Kolombuc tojása
A legjobb férfi epizódszereplő díja – Pesti László (Nána) – Kolombuc tojása
Kiemelkedő színészi alakításért kapott még különdíjat ebből az előadásból:
Piski Erik, Pataŝi Simona, Khéli Bálint
Szepsi város polgármesterének díja – Mészáros Mária (Egyházgelle)

Különdíjak:
Az eredeti színpadi szövegalkotásért – Vezekényi Görbetükör
A hagyományőrzés színpadi megjelenítéséért – Bódvavendégi
A legjobb színpadkép díja – Csécsi Hagyományőrző Csoport
A legígéretesebb tehetség – Németh Péter Díj – Méry Máriának (Egyházgelle)
Nívódíj az emberi kapcsolatok fontosságának hiteles tolmácsolásáért – Csécsi Hagyományőrző Csoport
Nívódíj a népi hagyományok őrzéséért és közvetítéséért – Jánoki Hagyományőrző Csoport

Köszönet a szervezőknek, köszönet a színjátszóknak a felejthetetlen három napért!

Regős János

Magyar Szín-Játékos Szövetség