A mi világunk, a mi közösségünk

A ceremónia után máris a fiataloké volt a színpad.  A Kassai Magyar Tannyelvű Gimnázium Társulata (KGSZT)egy Benedek Elek meseadaptációval, a Bűbájossal indította a versenyprogramot. Ezt a meglehetősen bonyolult cselekményvezetésű, vándorló-varázsmesét nem könnyű színházi foglalatba helyezni. Kétségtelen, hogy sok buktatót sikeresen vett a nagy létszámú diák társulat és a rendező, Bodon Andrea fantáziája, ötletgazdagsága. De nem ártott volna, ha néha legalább ilyen „alkotóerő” működne az elhagyások, a húzások terén is. Akkor sokkal koncentráltabb, átláthatóbb, de mindenképpen kevésbé nehézkes lenne a játék, követhetőbb a történet. Így az volt az érzésem, mintha az egészbe több lenne beletéve, mint amennyit elbír. Ez vonatkozik a dramaturgiára, a narrátori szerepekre (pld. a felesleges illusztrálása annak, amit mondanak) és a maszkokra, jelmezekre, parókákra is, melyek hol telitalálatok (pld. az Erdő, a Csudafa), hol pedig ügyetlenek, olyanok, mintha egy halloween boltból kerültek volna ide. Minden esetre igen tehetséges, jó kezekben lévő társulatot láttam, sok kiváló színészi alakítással annak ellenére, hogy egy ilyen apró jelenetekből álló előadásban, ahol nincs igazán tér és idő a szituációk drámai elmélyítésére, nem könnyű szerepet építeni. És ez mégis sikerült Bráz Adriánnak (Bűbájos), Pásztor Dénesnek (Nagy Bűbájos) és a Mézkirályt játszó Czáboczky Szabolcsnak. Az egész előadáson érződik, hogy valami nagyon szépet akartak létrehozni, amiben a saját világuk, gazdag fantáziájuk is meg tud jelenni (pld. táncok, maszkok, díszlet), és ez részben sikerült is a kassai gimnazistáknak, akiknek egy másik csoportja (Szerda délutánnak keresztelték el magukat) viszont teljes otthonossággal lubickolt a Kötelezők röviden címet viselő előadásban. Étlapjukon az Antigoné, a Bánk bán, aHamlet és a Szigeti veszedelem szerepelt „lecsupaszítva a lényegre, zenével megtűzdelve és forrón kisütve – tehát érthetőbben” és hullaszámlálóval körítve. Igazi diákparódiát láttunk, ami lehet, hogy alkalmi műsornak készült eredetileg, de a kezükben és a rendezőtanár, Bodon Andrea segítségével sűrű, pergő ritmusú és jól szerkesztett előadássá érett. Minden és mindenki a helyén van benne, teljesen a sajátjuknak éreztem ezt a „komolytalan” játékot a „komoly” művekkel.

 A tornagörgői Csillagvirág Színkör is olyan darabot választott, és az olyan stílusban adta elő, amihez valós közük lehet, ami a saját élet-világuk része. Baranyi Ferenc örökbecsű, és a falusi színjátszók körében igen népszerű komédiáját, A lónak vélt menyasszonyt adták kiválóan. A kicsit nehézkes kezdés után (kétszeres prológ, lassú, bizonytalan indítás és entrée-k), gyorsan belejöttek a játékba, és a félreértéses népi bohózatból igaz drámaiságú, hiteles előadást varázsoltak. Köszönhető ez a kiváló színészi alakításoknak (ideértve a jó szereposztást is!), a dramaturgiával és a helyzetek kibontásával jól összehangolt tempóvételnek. Így jut föl az előadás a maga csúcspontjára, amikor is a félreértések halmozódása oda vezet, hogy a szereplők egymásnak esnek. Rég nem láttam már ilyen jól megoldott „tömegverekedést” a színpadon! A dulakodók végül egyetlen „emberhalomban” tépik-cibálják egymást, hogy aztán, ahogy ez a komédiákban lenni szokott, mindenki megtalálja a maga párját.

 A Bódvavendégi Hagyományőrző Csoport, akik tavaly egy Borkostolóval örvendeztették meg a közönséget, most tréfás, népi verbunkot, toborzót mutattak be, szintén saját hagyományaikból. Az ő esetükben sem lehet kétséges az autentikusság. Nem színház, amit csinálnak, mégis önmagától azzá válik, hiszen ezek a különböző korú és alkatú férfiak nagyon szerethető, és esetlenségüket is bátran vállaló őszinteséggel vannak jelen a színpadon. Ettől számomra, a városi néző számára valahogy elemelődik a földtől a civilségük, amit egy pillanatig sem akarnak „színjátszó” mezbe bújtatni. Különösen ilyen volt játékuknak az a szakasza, amikor a toborzó káplár megszólítja, és néhány szóval jellemzi a baka jelölteket, akik aztán sorban áttáncolnak a regruták oldalára. Nagyra értékeltem azt is, hogy senki sem „játszott rá” ezekre a megszólításokra.

A csütörtöki napot a diószegi Hahota Esztrádcsoport zenés-táncos műsora, az Elmonadni jaj, de nehéz zárta (rendező: Srejner Tibor). Ha ORI (talán nem is létezik már ilyen nevű cég) minősítő volnék, mint ahogy nem vagyok az, akkor valamennyi énekesüknek kiadnám a működési engedélyt, hiszen kiváló énektudású és előadói kvalitásokkal bíró tagokból áll a társulat. Nagyon szépek, ízlésesek a fellépő ruhák, és jól is viselik ezeket. Tudom, hogy amit előadtak, az nem a teljes műsor, mégis, ha színházi szemmel nézem, hiányolom a gördülékenységet, nehézkesnek találom az átállásokat (talán segített volna ezen, ha valamilyen átrendezést nem igénylő, egységes orfeumi térben játszanának). De legfőképpen a konferansziét hiányzik az előadásból, aki egy ilyen műsor tengelyében állva felvezeti, kommentálja, lezárja és átköti az egyes számokat. A mappából, sok bakival, ritmustalanul felolvasott szövegek nem többek műsorközlésnél, inkább csak megakasztják, mintsem előre lendítenék a diószegiek esztrádját. A táncok jók, stílusukban jól illenének a húszas-harmincas évek kabaré és operett világához, csak bátrabban, belemenősebben kéne vállalniuk ezeket is, ahogy ezt a kuplékkal teszik. Most kicsit szemérmesek, merevek még ebben, a „táncolni való kedv” hiányzik belőlük. A műsor arányain sokat javított volna, ha több kabaréjelenet kerül bele, már csak azért is, mert a társulat színészi erőiből többet tudtak volna felmutatni.

A HAHOTA gyógyít, élni segít. Ez a kis társulat járja a Felvidék magyar lakta településeit, fesztiváljait – szolgál és szolgáltat a szó nemes értelmében, ahogy írják: „komolyan véve a tréfát”.

Színpadi művek XX. századi klasszikusoktól – Dürrenmatt, Tamási, Móricz

A pénteki nap versenyprogramját a tizennégy éve működő Féktelen Komédiások indítottak. Tiszteletreméltó kísérlet, ha egy társulat, mely ez idáig kizárólag a könnyű műfaj terén jeleskedett, úgy dönt, hogy bemutat egy tragédiát, jelen esetben egy huszadik századi fél-klasszikust, Az öreg hölgy látogatását.

És nem is teljesen sikertelenül! Vitathatatlan a dráma aktualitása: a pénz mindent maga alá temető és mindenkit elzüllesztő hatalma, az emberi viszonyok megmérgezése, a személyiség kifordítása önmagából. Dürrenmattdrámája íródhatott volna akár balladának, szürreális abszurdnak, tragédiának, vagy moralitás játéknak is – mindegyik benne rejlik. De tekinthető „csupán” kitűnő színpadi műnek is, melyet két nagy formátumú színész jutalomjátékaként tűz műsorára valamelyik kőszínház. Nos, ebben az előadásban minden irány csírájában jelen volt, de kibomlani egyik sem tudott.

Kétségtelen, hogy a vágkirályfaiak előadásának több szép részeredménye is lett színészi alakításokban és stílusnyelv terén is. Az előbbiek közül kiemelném a Polgármestert alakító Oláh Pétert, és a két főszereplő Kiss Angéla és Forró Attila vitathatatlan és őszinte küzdelmét Claire és Ill realitás és irrealitás között imbolygó szerepei hitelességének a megteremtéséért.

Az más kérdés, hogy alkatuk, de legfőképpen koruk nem igazán passzol a megírt darab karaktereihez. Kiss Angéla nem öreg és nem „hölgy” már abban az értelemben, ahogy ez a szerzőnél megkívántatik.  Nem ártott volna bátrabban magukra szabni ezeket a szerepeket és nem pepecselni azzal, hogy milyen pózokat találjanak ki Claire-nek (keresztbe tett láb, pipiskedő járás, rágyújtások, stb.), és hogy ezek aztán összeálljanak valamilyen konzekvens jellemzés rendszerré. Dürrenmatt darabjában egyetlen jelenidejű szenvedéstörténet van, ez pedig Ill-é, aki a saját kis biztonságosnak hitt világából taszíttatik ki, és lesz ember-áldozattá a közösség – egyébként hamis és disznó módon ácsolt – oltárán. Nos, ennek az útnak a színészi végigjárását nem lehet megúszni ebben a darabban. Sajnos, Forró Attila Ill-jének nem lesz jól artikulált drámai súlya ebben a történetben. És itt a rendezésről is szó van: hiányzanak a fokozatok a gülleni polgárok ábrázolásából is, ahogy érintkezésbe kerülnek és megfertőződnek ettől a Claire elhintette kórtól, ami aztán teljesen kifordítja őket emberi mivoltukból. Amúgy igazságtalan volnék, ha nem említenék néhány stilizációra tett jó megoldást: ilyen például az öreg hölgy kíséretének néhány pillanata, a polgárok egyszerre beszéltetése, a polgármester szónoklatának blablába torkolltatása. De megoldatlan több, fontos jelenet: várakozás az öreg hölgyre, Ill kudarcba fulladt elutazási kísérlete és maga a népítélet megjelenítése is.

Mindig kockázatos, ha egy előadás egyik főszereplője egyben rendezője (Forró Attila) is saját magának. Különösen az, ha jeleneteinek többsége a másik főszereplővel – Claire Zachanassian/Kiss Angéla – együtt, az előadás centrális dramaturgiai terében zajlik. Nos, a virágkirályfai társulat előadásán pont ennek a külső kontrollnak a gyakori hiányát éreztem leginkább.

Dürrenmatt darabja, bizonyos értelemben, teljesen kiszámítható tézisdráma. Egyedül a színpadi ábrázolás emberi/lelki plasztikája tud életet lehelni belé, ami attól lesz igazán izgalmas, ha a klisé szerűség kalodáját feszíti pattanásig. Ebben az előadásban valahogy nem alakul ki ez az egymásnak feszülés.

Nos, a színpadi ábrázolás emberi/lelki teljessége tette annyira emlékezetessé számomra a Garamvölgyi Színpad Tamási Áron: Vitéz lélek című előadását (rendezte: Cúth László és Tuček Erika). A szerző által adott alcím, „székely góbés játék” talán egy kicsit félrevezetőnek hangzik, mintha valami furfangos, vidám csacskaságra utalna. Pedig Tamásinak ez a darabja is bizonyítja, hogy szerzője a legnagyobbak közé tartozik, s hogy a Vitéz lélek még nem került fel a világszínház gyakran műsorra tűzött repertoár darabja közé, az kizárólag annak tudható be, hogy Tamási világának ihletője, táplálója és terepe egy viszonylagos etnikai elzártságban élő nép, a székelység. Pedig ebben a darabban egy görög dráma hőseinek hübrisze hatja át egy paraszt komédia szereplőinek cselekedeteit, költői szférába emelve a cselekményt és a cselekvőket egyaránt. Hogy ne tűnjék túlzóan magasröptűnek és elvontnak, amit itt állítok, azt most a darab cselekményének és mesteri módon kibomló pszichológiai dramaturgiájának rövid bemutatásával fogom érzékletesebbé tenni:

Balla Péter, fiatal székely legény hosszú, háborús szolgálat után hazatér, mégpedig a székely ember számára méltatlan módon, szamárháton, ráadásul foggal-körömmel ragaszkodik ehhez az „alantas” jószághoz. Gúnyolják, kiközösítik, fenyegetik érte. (Furcsa motívum – normális? Nem normális? Valami lelkes állat lenne ez a névtelen szamár?) Jön Ambrus Gazda (Halász Gyula nagyszerű alakítása!), hogy Balla Péternek adja édes lányát, s vele a mostanáig összegyűlt hozományt. De a lányról kiderül, hogy csak „égi menyasszony”, test nélküli, lélek-lény, hiszen még gyerekkorában meghalt, eltűnt, felfalták az erdei vadak. Apja azonban holtában is élőként szereti őt. Sokáig drámai homály fedi, hogy amit hisz, az normális-e, vagy egyszerűen csak egy rögeszme foglyával állunk szemben. A színész kiválóan hiteti el velünk mindkét feltevést! Péter (s az őt alakítóAntal András) a világ legtermészetesebb módján lesz vőlegényéve az „elé vezetett” égi mátkának (erősödik a gyanú bennünk, hogy ő sem teljesen normális, vagy talán nagyon is az?).

Közben megismerjük Borókát (Kántor Klaudia alakítja nagy érzékenységgel), aki apja, a brutalitástól sem visszariadó ácsmester, Lázár ellenében is Péter felesége akar lenni. Drámai rejtély, miért, de Lázár (a társrendező,Cúth László lefojtott vulkán ebben a szerepben) még ölne is azért, hogy ne jöjjön létre ez a házasság. Valami érthetetlen, az apain túli indulattal, titokzatos ragaszkodással szereti a lányát, senkinek nem akarja odaadni. Újabb drámai fordulat: kiderül, hogy Péter már örök hűséget esküdött az égi léleknek. Tamási és a színjátszók úgy ábrázolják ezt a helyzetet, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna! Közben Lázár ács építi már Balla Péter új házát. A darab végére kiderül, hogy Boróka és a halottnak hitt lány egy és ugyanaz a személy: az égi lányban ott a földi és a földi lányban az égi.

A darabot és az előadást is a feszültség teli csomópontok pontos kidolgozása, a váratlanul felbukkanó rejtélyek és fordulatok jól felépített dramaturgiája, és persze az epizód szereplők humora, játékkedve teszi felejthetetlenné. Különösen jeleskedik ebben a Nikitát és feleségét, Sárit játszó páros, Józsa József és Halász Erzsébet.

Ígérem, nem fogom ilyen részletességgel ismertetni Móricz Zsigmond: Egérfogó című egyfelvonásosának cselekményét, amit a Nánai Színjátszó Csoport adott elő nem kisebb sikerrel, és a tőlük megszokott egészséges és ízléses komédiázó kedvvel (rendező: Lengyelfalussyné Juhász Mária). A szerelmi bújócskázás, amúgy a francia komédiákból ismerős társasjátékának színtere itt Gáspár gazda szőlője és egy nagy hordó, szereplői pedig kikapós asszonyok és lányok, egy féltékeny, de némi bujaságra mindig kapható férj - Góra Róbertformálja harsányságában is szerethető, és emberi vonásokban gazdag humorral -, meg persze a pórul járt „úri csábító”, az Ifiúr, akit Khéli Bálint kelt életre most is nagy színészi műgonddal kidolgozva.

Szeretem, ahogy a nánaiak játszanak, ahogy hozzányúlnak egy-egy darabhoz, ahogy képesek a legvadabb komédiát is „kézben tartani”, nem engedni a felszínes nevettetés, poénkodás kísértésének. Ebben biztos nagy szerepe van a rendezői kontrollnak és a színészi önfegyelemnek. De énnél is fontosabb, nemesebb színjátékos erényt mutattak számomra a Kolombuc tojása című tavalyi előadásuk után immár másodjára is, mégpedig a karakterábrázolás mögött mindig jelenlévő emberi/lelki hitelességet, igazi átéltséget. Különösen tetten érhető volt ez most az Ágnes asszonyt alakító Bernáth Nikolett „hordós jelenetében” és a Tecát játszó Matus Orsolyaférfibűvölő praktikáinál. Nem véletlen, hogy a fesztivál zsűrije, nem tudván rangsorolni a garamvölgyiek és a nánaiak között, megosztott fődíjjal jutalmazta mindkét előadást.

Minket láttok – vagy mégsem?

Nem sok jót tudok elmondani viszont a VISZTA (Vidám Iparisták Színjátszó Társulata – Komárom/Komárno) 2008-ban újjáalakult diákszínjátszóinak POMÁDÉ (kend a hajadra!)/sic!/ zselatini musicaljéről. Kétségtelen erénye az előadásnak, hogy egy viszonylag nagy létszámú diákközösség, láthatóan jókedvű és közös elhatározásából született. Az is jól érezhető, hogy igyekeztek a maguk saját hétköznapi helyzeteire áthangolni a népszerű Jim Jacobs-Warren Casey musical jeleneteit és szövegeit. De a problémák is ebből a szándékból erednek: a hétköznapiság, a privát helyzetek és szólamok bármennyire is kéznél levőnek tűnnek számukra, ez még koránt sem elég ahhoz, hogy színházi minőségűvé váljanak. Ehhez ugyan is sűrítésre, transzponálásra, a civil létezés elemelésére lenne szükség, ami itt alig-alig történik meg. Talán néhány jól előadott dalbetét kivételével, ez az előzetes szűrő- és sűrítő munka nyomokban sem fedezhető fel az előadásban. A csoport többségének énektudása sem a szólókban, sem pedig a kórus számokban nem meggyőző, igaz az akadozó hangtechnika (mikroportok, playback hang beadás) is közrejátszott ebben, és a színpadi tér is sokszor szűknek bizonyult számukra.

De a legfőbb probléma nem ez, hanem a fedettség volt. Az, hogy a játszók valahogy nem merték vállalni saját magukat, mintha egy kész darab- és előadásterv ürügyén betanították volna őket saját maguk eljátszására. Mintha szégyellték volna „megérinteni” egymást, azt, hogy szexről, bulikról, csajokról, krapekokról, hapsikról, lógásról kell beszélniük a színpadon. Ennek az inadekvenciának egyik árulkodó jele volt, amikor az egyik szereplőt, elektromos gitárral a kezében, úgy küldte énekelni a színpadra a rendező, Kiss Péntek József, hogy a diák nem is tudott gitározni, csak kínosan fészkelődve mímelte a dolgot.

Ahogy ez itt már évek óta szokásos, a fesztivál az utolsó napra átköltözött a közeli, magyarlakta Buzitára, aholMohňansky József polgármester, Boda Ferenc és Csoltkó Jenő, a CSEMADOK Kassa-környéke Területi Választmány elnöke - mindketten e fesztivál alapító mentorai - fogadtak bennünket terített asztallal és köszöntőkkel. Délután két vendég és két „verseny”előadást nézhettünk meg a Művelődési Központ téres színháztermében, melynek hatalmas színpadát igazából csak a füleki Apropó Kisszínpad diákcsapata tudta igazán bejátszani.

A losonci Kármán József Színház vendégként Paraszt dekameront mutatott be a kiváló dunaújvárosi koreográfus-rendező, Énekes István betanításában. A játék telis-tele volt jó ötletekkel, a bumfordiságtól az abszurditásig vitt humoros jelenetekkel, azzal a fajta népi erotikával, mely kódoltságában is nagyon egyértelmű és képzeletébresztő. Hogy mindez létre tudott jönni, az a táncban és játékban is igen erős társulat színészeinek köszönhető. Összefogottság, egymásra figyelés és jó ritmusérzék jellemezte a játékot, ami az itt látott, szórakoztató szándékkal készült előadások (ez itt nem érték kategória!!!) közül csak a nánaiakéval vethető össze.

Királyhelmecről érkezett, 35 éve folyamatosan működő Bodrogközi Színjátszók adták elő Tasnádi Istvándarabját, a Finito-t, benne kiváló színészi alakításokkal és ötletes díszletben. A Frédi-Bénis versezetben íródott színpadi mű számomra, minden nyelvi lelemény ellenére is, meglehetősen statikus. Egyetlen helyzet, Blondin György (Terebesi Gyula játssza kiválóan) öngyilkossági kísérlete köré szerveződik. Akárcsak Dürrenmattnál, itt is egy halál-dramaturgia mentén bontakozik ki az előadás, csak itt éppen fordított az irány. Blondin ugyan is „eladja” önkéntes halálát a médiának s ezzel próbálja fellendíteni a falu életét. Mint emlékszünk, Ill halála egy elégtételt követelő asszony és egy közösség nyomására következik be Dürrenmattnál, aki pontos tömeg- és személyiség lélektani dramaturgiával építi fel darabját. Nos, Tasnádit inkább csak maga a helyzet érdekli, alakjai többnyire karikatúraszerűek, lelki/motivációs hátterük kitöltetlen, illetve a szerző vitriolos humora, szatirikus vénája, meg a szöveg ad nekik színpadi létjogosultságot. És ezt jól aknázzák ki a bodrogköziek! Mert minden klisé szerűség mögé mégis csak oda tudnak tenni valami esendően emberi tartalmat. Ebben kiemelkedőt nyújt a legjobb női alakítás díját is elnyerő Rigó Katalin, aki Blondinné, Vali szerepéből csinál valóságos szerep-balettet, mutat őszinte képet arról, ahogy ez az idősödő nő próbál úrrá lenni a férje okozta felforduláson. Felejthetetlen az a rongybaba tánc, amit az őt szorosan átfogó, őrző-védő alkatú „túsz-tárgyaló pszichológus (Szpisák Gyula) karjaiban jár el.

Sokat javult Adács óta (2012.november 26-28: Kárpát-medencei Falusi Színjátszó Találkozó) a Rózsa(Szín)Ház Társulat Gyárfás Miklós előadása, a Tanulmány a nőkről.  Talán az ottani zsűri tanácsait megfogadva lett most összefogottabb, gördülékenyebb a produkció attól, hogy a narrátorok mindvégig a színen vannak, és az eseményeket reflektáló kommentárjaik alatt, a sötétben zajlik az átdíszítés. De még mindig kevés empátiával, mondhatnám úgy is, kívülállóként reagálnak a mögöttük zajló színpadi eseményekre, ráadásul valami álmatag, szemlesütött beszédmódot használnak. Ha jól vettem észre, bekerült egy új szám a nagyon tehetségesen gitározó/éneklő Iván András jóvoltából, az összekötő zene sem mechanikusan ismételt taktusokból áll már, és a hatvanas évekre utaló konkrétumok is kikerültek a szövegből. Mindez nagyon jól esett, bizonyítja, hogy igenis szükségük van a csoportoknak a használható szakmai tanácsokra, értékelésre.

DE! Továbbra is probléma, hogy jószerivel csak a szöveg hangzik el, és csak néha-néha lesz intenzíven átélt a színészi játék, mint például Iván András és Méry Mária jelenetei, Sándor és Éva szerepében. Kétségtelen, hogy a darab sok, apró epizódból áll, és ez nem csak a szereplők jeleneteken belüli dolgát nehezíti meg, hanem azt is, hogy tovább tudják-e vinni szerepüket onnan, ahol az előző jelenetben elhagyták.

Mindjárt az expozíciónál nincs kellőképpen egyénítve és felépítve a három válni készülő asszony szerepe: kik ők? honnan érkeztek erre a taxiállomásra? mitől kap hirtelen kedvet a válásra a harmadik asszony? – és még sorolhatnám azokat a kérdéseket, melyeket a próbák során a szereplőknek fel kellett volna tenniük. Vagy itt van például a pincérnő szerepe – a fiatal Sebők Dóra játssza – nincs eldöntve, hogy milyen ez a pincérnő: enervált, fáradt, ideges? Van egy pillanat, amikor hallgatózik: ezt egyetlen sematikus gesztussal jelzi, füléhez teszi a kezét. Pedig az egész dialógus alatt végig ott tesz-vesz, lenne módja arra, hogy hallgatózását kidolgozza, felépítse, jelenetbe ágyazza. Az egyébként nagyon tehetséges Bertók Tibor meg mintha épp ellenkezőleg, valami az arcára kiülő, barátságos mosolytól nem tud megválni még akkor sem, ha éppen haragudnia kéne. Az ügyvédnőt játszó Kósa Viktória viszont egyre jobban állja a meg- megújuló női- és férfirohamokat.

Nagyon ötletes és jól működik a mindenné átalakítható díszlet, de az egész előadáson átsugárzik az egyházgelleiek igényes hozzáállása ehhez a stúdiumszerű, sokféle réteget, szerzői viszonyt tartalmazó darabhoz. Ha egy kicsit jobban megnyílnának a színpadon, ha többet engednének láttatni önmagukból, akkor mi, nézők is közelebb kerülhetnénk hozzájuk.

A fesztivál színházi programjának méltó zárása volt a füleki Apropó Kiszínpad diákjainak József Attilaszövegből összeállított „Szabad ötletek” (J.A.gyzék) című színpadi montázsa. Amit tavaly Mikszáth Jó palócok-jával tettek, úgy tettek most is: közel engedték, saját világukba hívták be a költőt, és a csoda ismét megtörtént. A füleki diákszínjátszók Mizser Attila kiváló szerkesztői, Szvorák Zsuzsa rendezői és Énekes Istvánkoreográfusi közreműködésével, de a saját alkotói szabadságukban kiteljesedve adták elő produkciójukat. Harmincnál is többen lehettek a színpadon – nem számoltam -, mozdultak egyszerre, szólaltak meg kórusban, vagy egyénileg, játszottak a most is ötletes és szépen kivitelezett kellékeikkel. De egyikük sem „veszett el” a tömegben, sok-sok EGYÉNISÉGET láttam magam előtt, kérdéseik, az én kérdéseim lettek, fájdalmaikban-örömeikben osztozni tudtam. József Attila most ők voltak, így harminc valahányan. Ajánló szövegük csupa kérdésből áll: „Mit kezdhetünk azzal, hogy élt egy költő? Mit tehetünk azzal, hogy hetvenöt éve halott? Tehetünk-e róla, hogy érettségi tétel? Tehet-e róla, hogy azzá lett? Van-e üzenet, és kell-e keresni? Hagyott-e, és akkor meg miért ilyet? Nagy bűn-e, ha mégis szeretjük? Nagy bűn-e, ha ő is szeretett?...Szabad-e minden ötlete? Egyáltalán szabad-e minden ötletünk? Mit kezdhetünk azzal, ha él egy költő? Különösképp, ha hetvenöt éve halott…” Mennyi jó kérdés egy előadás elkészítése előtt! Pedig sokra közülük ott a válasz a tankönyvekben, néhány meg talán nem is igazi kérdés, hanem evidencia.  Ők mégis felteszik/feltették ezeket a kérdéseket, hogy saját válaszaikat keressék, kutassák, kockáztatva azt is, hogy nem lesz válasz. Az előadásban végig jelen lévő kártya szimbolika épp ezt a forgandóságot, a nyerés és vesztés kiszámíthatatlanságát jelezte számomra. Ez a színházi jelenbe transzponált játékos szenvedély hatja át az egész előadást, s hozza érinthető közelségbe József Attilát általuk.

A fesztivált a kiváló, többszörös díjnyertes Buzitai Citerazenekar és Horňák Marek zenekarának a hetvenöt éves Gál Sándor költő előtt tisztelgő koncertje zárta.

Regős János

http://www.szin-jatekos.hu/jatekos/fesztivalok/xiv.-egressy-beni-orszagos-szinjatszo-fesztival.html

2013. január 03. csütörtök, 21:24