Első benyomások a „Bénifesztről"

A lényegi események csütörtök este kezdődtek a szepsi kultúrházban, amelyet eléggé furán újítottak fel: hiányoznak a reflektorok, a színpadot hajópadló borítja, amelybe lehetetlen stabil díszlelemeket rögzíteni, nincs rendes takarás, és egy bizarr kristálycsillár díszíti „a terem buráját“. Vajon milyen profi előadásokat tudnak majd így vendégül látni – adódik a kérdés. De most koncentráljunk a lényegre, az általunk látott produkciókra.

Mi történik, ha egy női éneklőcsoport tagjai színjátszással próbálkoznak? Akár katasztrófába is torkollhat a dolog, hiszen két teljesen különböző műfajról van szó. Másképp kell megszólalni, mozogni, reagálni egymásra, mint amikor az ember kiereszti a hangját egy falunapon. A Makranci Cserépszín Hagyományőrző Csoport két bátor tagja egy kabaréjelenet-szerű valamit prezentált az országos színjátszó-fesztivál versenyprogramjában Pletykás asszonyok címmel. A rossz hangsúlyozás, teátrális mozdulatok, erőltetett poénok ellenére nem történt katasztrófa, bár a hagyományőrzéstől azért jó messzire esett ez a dolog.

A zsűritől sem kaptak fejmosást az asszonyok, mert ez a drága, arany szívű zsűri (Regős János, Mázik István és Juhász Dósa János) pont a produkció esetlenségének cukiságát méltatta. Illetve azt, mennyi minden derül ki a két szereplőről. Az autenticitással sem volt probléma: Mázik István az értékeléskor mosolyogva megjegyezte, hogy neki pont egy olyan „típusú“ pletykás szomszédasszonya van, mint az egyik karakter – vagyis nem légből kapott figurákat láttunk a színpadon, csak a megvalósításon lehetett volna még egy kicsit csiszolni. Remélem, nem vesznek a szájukra a makranci asszonyok, ha kimondom, hogy a prózai színjátszás számomra egész máshol kezdődik.

Az, hogy a táncszínház hol kezdődik, régi műfaji kérdés. Sokat vitáznak a szakemberek arról, milyen mértékben kell illusztrálnia, illetve megjelenítenie a mozgásnak a történetet, mennyit bízhatnak az alkotók a néző fantáziájára. A szájbarágósság veszélye talán itt merül fel a legtöbbször, főleg, ha közismert történetről van szó – és Arany János balladája, a Tetemre hívás pont ilyen. El lehe-e táncolni az epekedést, a gyászt, a kétségbe esést, a megőrülést? Ha a szöveg is elhangzik (nagyon szépen mondták a színpad két szélén álló narrátorok), még rizikósabb a vállalkozás. A galántai Tsízió Diákszínpad ifjú koreográfusa, Daru Emese ráadásul egy első blikkre oda nem illő zenét, Kodály Zoltán Galántai táncok című művét választotta aláfestésnek. És csodák csodája, a párosítás működött! Egész érdekes táncmű született, főleg a tömegmozgatás, illetve a különböző alakzatok sikerültek jól. És ha azt is tudjuk, hogy a koreográfus egy negyedik osztályos tanuló, még elismerőbben csettinthetünk.

Az Ollé Krisztina vezetésével működő galántai Kodály Zoltán Gimnázium színjátszó csoportja nagy múlttal rendelkezik, de ne menjünk messzire vissza az időben, elég, ha az 2019-es Jézus Krisztus Szupersztárt említjük, ami profi társulatok számára is komoly kihívás. Ennek a videófelvételét küldték el a tavalyi, háromnegyed részben virtuális színjátszófesztiválra, ahol a zsűri a színpad helyett legöbbször a monitort nézte. A Jézust játszó Balla Barnabás ma már pozsonyi színművészetis, és jelenleg a kassai Thália Színházban vendégszerepel a Szentivánéji álomban. De ebbe a gimnáziumba járt például a komáromi társulat oszlopos tagja, Olasz István, vagy Jakubecz László, aki színészi oklevéllel a zsebében lett a Pátria rádió szerkesztője. A jelentős irodalmárokról (Petres Csizmadia Gabriella, Szarka Szilvia) nem is beszélve.

Szóval valami van a levegőben Galántán. Legközelebb ezzel a valamivel folytatjuk élménybeszámolónkat.

Juhász Katalin

Új Szó, 2022. november 12.